Tégla: Évezredek Útján a Különböző Építőanyagok Fejlődése"
A Kr. e. 10 000 évvel ezelőtt már ismerték az agyagtéglát, majd az ókori Mezopotámiában kezdték alkalmazni a sajtolt téglát. Az égetett tégla megjelenése Kr. e. 3000 körül jelentette a legjelentősebb mérföldkövet. Ennek ellenálló tulajdonságai lehetővé tették tartós szerkezetek építését, ami korábban nem volt lehetséges. A római kori építészet már téglából készült alkotásokat hozott létre, és a Bizánci Birodalom tovább finomította a téglagyártást, például a Hagia Sophia épületegyüttesének építése során.
A kínaiak szintén fejlesztették a téglagyártási eljárásokat, amelyek még ellenállóbbá és szilárdabbá tették ezt az építőanyagot. A 13. századra a tégla elterjedt az egész világon.
A 17. századig az európai technikai fejlődés a téglagyártás módszereit is átalakította. Az új eljárásoknak köszönhetően a tégla olcsóbbá vált, és a szegényebb rétegek számára is elérhetővé vált. A 18. században további fejlesztések történtek, amelyek lehetővé tették a nagy mennyiségű tégla előállítását. A 19. században az ipari és üzleti létesítmények, valamint az amerikai felhőkarcolók építésénél is népszerű építőanyaggá vált. A 20. századra a téglagyártás óriási méreteket öltött, új termékek és eljárások pedig korszerűbbé tették a tégla felhasználását.
Napjainkban a téglagyártás és a tégla felhasználásának új technikái ígéretesek, amelyek különböző lehetőségeket kínálnak. Egyre több tudós foglalkozik a téglaépítmények történeti vonatkozásaival, valószínűleg azért, mert ezek az építmények a műemlékvédelem középpontjába kerültek.
Vályogtégla:
A vályogtégla az egyik legrégebben használt tégla típus, amelyet vályogból készítenek, és nem égetnek ki, inkább árnyékos helyen szárítanak. A geometriai koncepciója a téglatest, amely az ősi tégla forma absztrakcióját jelenti. A természetes építőanyagok, például kő és fa, szegényebb területeken két fő összetevőből állnak: szemcsés ásványi anyagból és rostos növényi adalékból. A vályog készítésének folyamata a vályogvetés, ahol a szemcsés alapanyag a természetes vályog (üledékes talajforma), ami különbözik az építőanyagként használt vályogtéglától. Az alapanyag tartalmaz agyagot, iszapot és homokot, ám lehet agyag és homok mesterséges keveréke is. A rostos összetevő bármilyen nehezen bomló növényi rost lehet, például szalma, pelyva, törek, forgács vagy növényevő állatok trágyája. A vályogtéglák készítésekor a képlékeny keveréket téglatest alakú formába öntik, majd árnyékban szárítják. Fontos megjegyezni, hogy a vályogtéglákat nem égetik ki.
Égetett tégla:
A vályogból égetett téglák először időszámításunk előtti 3000 körül jelentek meg, és a kiégetés révén jóval tartósabbak lettek. A vályog kiégetése megszünteti a nedvesség által okozott szilárdságvesztést. Bár az egyszerű vályogtégla maximum 900 fokon égethető, ami mechanikailag nem eléggé stabil, és magas a vízfelvételi képessége. Az égetett vályogból készült tégla nagyobb szilárdságot és állóképességet biztosít. Ezeket az épületeket általában be kell vakolni az időjárás állóság biztosítása érdekében. A téglagyártás már a Bibliában is említést kap (Mózes második könyve, 2. fejezet). A Római Birodalom teljes területén elterjedt az égetett tégla használata. Aquincumban, Pannónia területén már a 2-3. századból ismertek téglaégető kemencék. Magyarországon a 14. századra datálható több téglaégető kemence ismert. A 12-14. században fejlődtek ki olyan technológiák, amelyek lehetővé tették a hatalmas, száz méteres magasságot is meghaladó katedrálisok építéséhez alkalmas, nagy szilárdságú égetett téglák gyártását. Ezek az épületek főként Észak-Németországban épültek (lásd: Téglagótika), de Magyarországon is vannak szép példái, például az Árpási Szent Jakab apostol templom vagy a budai Mária Magdolna-templom tornya.
